Ballagok át a Blahán, mikor odaszól egy kurva: - Szia! Nem hagyom kétségek közt, visszaköszönök: - Szervusz! Megyek tovább. Akar még valamit mondani, hallom a távolból, de én csak köszöntem, megyek tovább. Aztán odalép egy punk srác. – Hello, nincs pár forintod? Egy alkoholista punk vagyok. És akkor nem tudom milyen ötlettől vezérelve, de azt válaszoltam: - Én is.

Annyira jól esett ezt kimondani.

 

Ha a Gödörbe megyek, mostanában előtte mindig a Tejbárban kezdek. Ez egy éjjel-nappali kocsma a Madách tér sarkán. Egy lőrinci sráccal ülünk be. Ő épp a greenpeaces hittérítő munkája körül forog, és az egyetlen változás nála mióta ismerem, hogy van már csaja. Sörözésben ő a jobb. Állítólag ha két-három kortyból megiszik egy korsó sört, akkor gyorsan be lehet rúgni. Ő így spórol a válság idején. Én meg úgy, hogy nem is sörözök. Persze pár feles lecsúszik.

 

Másodszorra kérdezem meg a Mágenheim alkatú pultostól, hogy miért is Tejbár a krimó neve. A törzsközönség csak a kérdést várta, és máris sztorizni kezdtek. Már az 50-es években létezett ez a hely, de akkor tényleg kakaót és kiflit ittak a belvárosi kissrácok. Úgy, mint az egyik mostani törzstag is, köpcös, bajszos, kopaszodó, nagyszavú pasi. Aztán ahogy kocsmává változott, úgy nőtt fel egy nemzedék és váltottak a tejről sörre. Ma már ez a hely egyszerre szolgálja ki a hajnali alkoholistákat, a Gödörbe igyekvő fiatalokat, a hazafelé tartó zenészeket, az Örkényes színészeket, vagy éppen a Maeriott szálló kalandra vágyó turistáit. Igazából a sör drága és igazán jó pálinkájuk sincs, a bort pedig meg se mertem próbálni. De az állandó vendégek történeteiért megéri egy kicsit ott üldögélni. Aznap este mindenki a kocsmában – velünk együtt – dél-pestről keveredett oda. A hangadó köpcös lőrinci, ahogy az én greenpeaces haverom szintén. Aztán egy hosszúkás, vágott arcú taxis Kispest utcáiból zavarba hozhatatlan, és még egy csöndes alacsony tag volt ott, aki Csepel szépségét tudta volna visszaadni, ha hagyják szóhoz jutni. Én Erzsébeten töltöttem eddigi fontos éveimet, bár nem számítok lokálpatriótának. Húsz, harminc évvel ezelőtti buszok és villamosok menetrendjéről vitatkoztak, és néha már a Jancsó féle Kapa-Pepe párost meghazudtolva oltották le egymást valami szaftos káromkodással. – A faszomat járt arra a 31-es villamos…

 

Néha próbáltunk közbe szólni, de túl fiatalok, túl józanok és túl lojálisak voltunk a színjátékukhoz. Hagytuk őket nosztalgikusan káromkodni. Inkább átmentünk a Misterbe, ott csak 145 Ft a sör.