Kockáztattunk. Utolsó ezresünket is feltettük arra a szerencsétlen állatra, pedig tudtuk, hogy nem fog nyerni. Ő sosem nyer. Igazából nem is akar nyerni, nem hajszolja a sikert és mi sem kényszerítjük. Csak lassan egy helyben lépeget. Vele lépegetünk mi is. Szeretjük ezt a fogyatékos kis állatot. Igen, fogyatékos, mert vak.

Úgy, mint a lovin, pontosan tudjuk előre minden hétvégén, hogy mi fog történni. Semmi. De mégis ott vagyunk, és újra megpróbáljuk. Tudjuk, hogy megint ő a legesélytelenebb a pesti éjszakában és mi mégis újra és újra megtesszük. Nem azért, mert bízunk benne, hanem, mert nincs más. Nem azért, mert imponáló a magas odds, hanem mert itt még bukni is jó. És el is bukunk rendre. Aztán megfogadjuk, hogy többet soha, elszórjuk még az utolsó szotyi-héjakat, vállat vonunk és hazamegyünk. A „reggeli szemetet” meg majd csak összesöpri valaki…