Pesti Gonzo

 

 

 

 

 

Hajnalban, a Nagymező utcában köszönt el tőlem a Lány utoljára. Hogy erőltetett volt-e a mosoly, már nem emlékszem, de kibontakozott a karjaimból. Az elválásról, pedig nem is beszélt, szóval azt se tudom, hogy kell-e tőle félnem, vagy sem. Mármint az elválástól…

 

Állítólag ez volt a leghidegebb éjszaka. Nekem ez volt a legforróbb. Már tisztult a fejem, és csak motorikusan lépkedtem előre. Próbáltam visszagondolni az utolsó arcra, amit tőle láttam. De az arca, már akkor sem volt olyan, mint amelyikre az ember szívesen emlékszik. Ő már eldöntötte, hogy különösebben fájdalmas búcsú nélkül fogjuk egymást utoljára látni. Szóval próbáltam meghamisítani az utolsó emlékeimet, amíg a Nyugatiig meneteltem gépiesen. Volt bőven emlék, amivel behelyettesíthettem. Egy pillanatra megálltam, becsuktam a szemem. Tisztán látom magam előtt nyugodt, sima vonásait, ahogy alvás közben arcát félig a párnába fúrja, és fekete haja kószán alszik egész testével együtt. Egyenletesen lélegzik. Talán már ekkor is tudta, hogy búcsúzni fog.

 

A metrón még kétségbeesett sms-t írok. Talán őt, talán magamat tesztelem. „Jó lett volna, veled haza menni”, írom. „Tudom:) majd ha lesz kulcs:)”, érkezik a válasz. Most már tudom, hogy nem a lakásom kulcsáról volt szó. Valami egészen mást kellett volna kinyitni, hogy azon az éjszakán logikusan folytatódjon minden.

 

 

Kulcs nélkül, nélküle, több napi delíriumos állapottal, és a tüneteket enyhítő THC-val a szervezetemben, minimális pánikkal, és ugyanannyi emberfóbiával szállok fel a metróra. Próbálom megállni, hogy ne remegjen az egész testem. Hazaérek. Nincs otthon fű. Két és fél órát alszok. Délután félötig bírom, hogy ne keressem. Közben nagyszerűen játszom a fáradt másnapos szerepet, ritka fájdalmas pillanatokkal, mert már egésznap láttam magam előtt az esti beszélgetést. Telefon, msn…

 

Az első köröket jól bírom. Érzem, hogy „kardozok valami szarral”, ami az őt körülvevő „szagokból” áll, azokból a „szagokból”, amik orrfacsaróak számomra, főleg, mert nem vagyok részese. Én az „illatokat” szeretem, azokat az „illatokat”, amik körülvesznek minket, és amiknek én is része vagyok.

 

A kertben illatokkal

Játszottak a szagok

Persze a szagok győztek most is

De jók voltak az illatok is

 

Azt mondja, nem akarja. Gyakorlatilag semmit nem akar. Se kardozást, se fájdalmat okozni és érezni se, de ebben ő nem dönthet. Már késő. Msn-ezünk. Csak ülök a monitor előtt, olvasom a mondatait, amivel csak egy szürreális filmé változtatja, azt a hihetetlen pár hetet, ami mögöttünk van. Vibrál a levegő, és vibrál a monitor. Fénycsóvaként csapnak be sötét szobámban virtuális szavai. Nem tudok velük mit kezdeni, inkább italt töltök. Fehér rumot, tisztán. A bonyolult helyzetet talán az egyszerű szesz kompenzálja.

 

 

És ettől az egyszerű párlattól még talán aludni is tudnék – gondoltam. Hát nem tudtam. Újabb kétségbe esett sms-t írok neki. „Te tudsz aludni?” Nincs válasz. Hívom, nem veszi fel. Megint csak bambulok a számítógép előtt, amikor újra villan a beszélgető program ablaka. Nem tudja felvenni a telefont, vagyis nem akarja…rosszul van. Válaszolok: én is.

 

Már bőven éjszaka van, amikor a második szomorú, virtuális búcsúkeringőnkből kiderül, nem csak az a probléma, hogy hárman játszunk egy kétszereplős darabot, hanem…

És akkor bemondta azt a mondatot…: Ha semmi más akadály nem lenne, akkor sem működne…szerinte.

 

 

Ennek a dalnak minden egyes sora lejátszódott bennem. Ebből az egész pár hetes ámokfutásból, amit a Lánnyal töltöttem minden pillanat új volt nekem. A szerelem, a vívódás, a fájdalom, minden. Aztán a kimondott gondolatai is olyan hatást váltottak ki, amit még nem éreztem. Szorongás, pánikroham, depresszió. Együtt is, külön-külön is. Egy újabb alvás nélküli éjszaka jött, csak most már nem a szerek hatása okozta. Sírtam, nem kaptam levegőt, vergődtem az ágyban, remegtem és izzadtam.